Ég veled, Polo!

Itt vagyunk, Polo. Itt vagyunk valamennyien. Töfi, Veres Gyuri, Huru, Lepi és a többiek. Nézz végig rajtunk, Polo. Öreg jampecek Vasas-dresszben, irtózatos zavarban. Jöttünk ide, aztán ahogy beléptünk a halál birtokára, elcsendesedtünk. Pedig, s Te ismersz minket Polo, szinte gyerekkorod óta ismersz néhányunkat, legszívesebben üvöltöttünk volna. Teli torokból. Azt kiabáltuk volna, hogy miféle buli ez, Polokám, miféle rendezvény!?

De hoztunk sört.

Hoztunk három kartonnal. Jól behűtve. Ha már így együtt vagyunk, és nincs meccs, nem játszik a csapat, nincs a pályán életünk szerelme, a Vasas, akkor itt, az árnyas fák alatt beszéljünk ki magunkból mindent. Hol is kezdjük Polo? Kiss Lacival? Várady Béluskával? Mészáros Bubuval? Izsó Nácival?

Vagy beszéljünk inkább a csajokról?

Miért hallgatsz Polo?

Hiszen mindig telis-tele voltál szenvedéllyel, ebben az élet nevű valóságshow-ban a hangosabbak közé tartoztál. Mondtad a magadét, ha kellett, ha nem. Mondtad a magadét, emelkedett hangon, elvörösödött fejjel, érzelmekkel telve. A pályán, a lelátón, a szurkolói ankéton, a hétköznapokban, egy angyalföldi krimóban, vagy bárhol.

Beszélj, Polo! Beszélj hozzánk!

Hiszen ezt szoktuk meg tőled, hogy lelkesedsz, belelkesedsz, és úgy, de úgy magával tudod ragadni az embert, mint senki a Földön. Most meg itt állunk ezen a földöntúli vidéken és csak bambán nézünk magunk elé. Keressük a szót, keressük a hangot, ahogy az Illés énekelte egykoron. S keresünk Téged, Polo.

Hát milyen buli ez?

S egyébként is, hogyan voltál Te képes feladni a harcot, bármilyen harcot, erről kellene most beszélgetnünk. De nincs erőnk megszólalni, már nincs erőnk üvölteni sem. Hogy élned kell Polo, mert még elötted van… Te jó ég, mennyi minden elötted van.

Ezt mondanánk most Neked.

Egy ötvenes férfi, ereje teljében.

Hová tűnt, hová szökött belőled az erő, Polo?

Milyen földöntúli hatalom fektetett Téged kétvállra?

Fogynak a sörök, de Te már nem iszol velünk. Ne csináld ezt, Polo! A csapat már edz, megy a felkészülés, itt rohadunk az NB II-ben, lehet hogy az idők végezetéig, de a Vasas akkor is a miénk.

A Tiéd is Polokám.

Az életed értelme ez az elátkozott, imádott klub.

Hogyan leszünk meg Nélküled ott a lelátón? Ki teszi majd föl az idegesítő és jó hosszú kérdéseit a szurkolói ankéton? Ki lesz az, aki leüvölti a bíró fejét, ha szokás szerint csalnak ellenünk? Ki lesz az, aki kétszázhúszas vérnyomással ordít a csatárainknak, akikből mintha olykor hiányozna a szenvedély?

Itt állunk most, s hol az eget, hol a földet bámuljuk, és nem találjuk itt a helyünket.

Téged keresünk Polo, mintha csak elbújtál volna valahol. Téged keresünk, hogy elmeséld nekünk az életedet, de úgy istenigazából. Mesélj a melóról, a szerelemről, az útkeresésről, a kilátástalanságról, a vágyaidról – az életedről! Hiszen sokan alig tudtunk Rólad valamit, de már késő, már indulnod kell. S mi, öreg jampecok becsukjuk a szemünket és látjuk, hogy ott, valahol a sírkert végében áll egy busz. Ott ül rajta Breyer Zoli, Sese, Kopasz Sanyi, s megannyi szurkolótársunk, akik már réges-rég nincsenek közöttünk. Ott várnak Téged, Polo. Halljuk, ahogy Breyer Zoli a Charles Bronsonos hangjával kiált feléd: „Gyere, gyere, drága Polo!” Az égben ott fent, az otromba felhők fölött is együtt leszünk, és onnan nézzük majd a Vasast. S Te ott leszel velük Polo, az angyalok földjén.

Miközben mi itt Angyalföldön talán fel sem fogjuk, hogy soha többé nem látunk…