A csend kiabál

Csend van az erzsébeti temetőben. Valóban síri csend. Talán itt tényleg örök nyugalomra leltél Bubu. Hiszen erre vágytál életed utolsó szakaszában: hagyjon békén mindenki! Lehalkítottad, szinte kikapcsoltad a külvilágot, és If váránál is magasabb falat húztál magad köré. De itt a halál lakótelepén már nem zavar senki. Pedig ma biztosan felhívtalak volna. Rövid beszélgetés lett volna az, túlságosan is rövid. Isten éltessen, mondtam volna, mire Te azzal a dörmögő, tengermély baritonoddal valami köszönömmel rukkolsz ki. S bárcsak így lenne. Már több mint egy éve elindultál valahová a messzeségbe. Hétfő volt, egy átlagos, unalmas hétfő, amikor ebédet melegítettél magadnak. Azt mondják, ez volt szinte az egyetlen ok, amiért kimozdultál a soroksári otthonodból: elsétáltál egy közeli kifőzdébe kajáért.

Mintha visszalopakodtál volna néhány pillanatra az életbe.

Aztán uzsgyi vissza a komor váradba. Soha senki nem tudta megfejteni miért választottad az önkéntes száműzetést. Miért nem voltál kíváncsi az élet sűrűjére, a nyüzsgésre, a barátokra, az egykori játszótársakra – a Vasasra?

A klubra, amely mindennél fontosabb volt a számodra.

S tudom, hogy most tiltakoznál, ha ezt olvasnád, vagy hallanád tőlem. Tudom, hogy kerülnél mindenféle szentimentális gondolatot a múltaddal, a csodálatos, felejthetetlen múltaddal kapcsolatban. S talán azt mondanád: nincs, már régóta nincs közöd a Vasashoz, a klubhoz, amely valóban cserben hagyott, és fájdalmat okozott. Edzőként próbáltál maradandót alkotni Angyalföldön, hogy aztán félbemaradjon a nagy küldetésed.

Pedig az az MTK-meccs ott a Hungária körúton…

Itt van előttem annak a zaklatott kilencven percnek megannyi pillanata. Már túl voltunk az úgynevezett rendszerváltáson, jól lehet ebből igazából semmit nem fogtunk fel. A naptárak 1990. augusztus 19-ét mutattak, és a Hungária körúti pályán négyezer néző gyűlt össze, és várta, hogy a Verebes József által irányított, jóval esélyesebb MTK majd valamiféle gálát rendez. A korábbi önmagától fényévekre lévő, tucatcsapattá zsugorodott Vasassal szemben. Balog Tibi, Pölöskei, Jován és Cservenkai rohamozta a kapunkat, ám Bubu azon az estén úgy, de úgy felrázta a fiúkat, hogy lefutballozták az MTK-t. A Mágus is elismerte, hogy a Vasas már az első félidőben is fölényben futballozott, a fordulás után aztán az akkor még kék-fehérben játszó Jován Robi bevette Hámori Pista kapuját. De az angyalföldi offenzíva tovább folytatódott, s előbb Galaschek Peti fejelt három méterről Zsiborás kapujába, majd négy perccel a meccs vége előtt Bücs Zsolt belőtte a másodikat.

Akkor azt hittük, irányításoddal meg sem állunk a dobogóig.

Minden másként alakult. A csapatnál és a Te életedben is. Szigorú edzőnek tűntél. Szigorúnak és kérlelhetetlennek. Merőben más Mészáros Ferenc volt ez, mint amikor még játékosként rajongtunk érte.

Bubu a bohém világfi.

Így emlegettünk. S csodálattal néztük, ahogy egyik sarokból a másikba repülsz, ahogy Rodolfo módjára bűvészkedsz a labdával, s ahogy néha valamiféle kurucos virtussal egyszer csak megindulsz fel a félpályáig, mintha támadó középpályást játszanál. A miénk volt a világ legjobb kapusa. Ezt gondoltuk, és ezt hittel vallottuk. Hányszor és hányszor védted ki a Dózsa, meg a Fradi csatársor szemét. S mi nem tudtuk eldönteni, hogy Váradi Béluskáért, Müller Sanyiért, Izsó Náciért, vagy érted rajongunk a legjobban.

A Vasasért rajongtunk – értetek Bubukám!

S olyan szörnyű ez: már Te sem vagy, már Váradi Béluska, Kovács Kokó Pista, Török Peti, Kanász Józsi, Fábián Tibi, Becsei Peti… s már Müller Sanyi sincs közöttünk.

Mülcsit pénteken temetik Óbudán.

Már útban van feléd Bubukám. Csináljatok valami jó kis nosztalgiabulit ott fent az angyalok földjén, az utolsó bajnokcsapat tagjaival! Egyre többen vagytok ott. S ki tudja, talán ott majd megnyílsz és elmeséled a többieknek, a csapattársaidnak, hogy miért is fújtál visszavonulót, miért a csendet kerested az élet zaja helyett. Az erzsébeti temetőben megkaptad ezt. Az örök csendet. Az örök nyugalmat. S mi, akik rajongásig szerettünk Téged, legszívesebben most kiabálnánk Neked, hogy hohó Bubu! Születésnapod van, még csak a hetvennegyedik, ilyenkor még lehet, sőt kell tervezni, a holnapot és a holnaputánt várni. De már nincs miért kiabálnunk. Már csak a fotókon, a filmkockákon élsz. Látunk Téged azzal a Tenkes kapitánya-szerű bajusszal, ahogy fürkésző tekintettel nézed az ellenfél támadását, ahogy kivetődsz Törőcsik Andris elé, hogy leszedd a lábáról a lasztit, ahogy megpróbálsz védeni 1982-ben a spanyolországi világbajnokságon, miközben Diego Maradona rohamozza a kapudat. S látjuk azt is, ahogy piros-kék szalaggal, Vasas-címerrel és zöld-fehérrel díszített Sporting-emblémás koszorúk borítják a sírodat.

Ott, a csendes erzsébeti temetőben.

Nyugodj békében Bubu!

S talán ez volt az utolsó, a legeslegutolsó kívánságod a Földön.