A legmélyebb gödör Angyalföldön

Azt gondoltuk, ennél már nincs lejjebb. Íme, hosszú-hosszú út végén elérkeztünk a gödör aljáig. S nem volt ebben semmiféle költői túlzás. Mert átéltünk mi megszámlálhatatlan fájdalmas vereséget. Olykor jól elvert bennünket a Fradi, az Újpest és a Honvéd is. Egyik sem volt lakodalmas menet. Aztán kaptunk hatot a Fáy utcában a Pápától, és a Gázszertől is, s nem győztünk szégyenkezni. Szentségelve, káromkodva mentünk haza, s azt mondtuk ezredszer is, hogy soha többet nem megyünk meccsre. Aztán persze, hogy vártuk a következő találkozót. Hiszen az agyonvert Vasas is a mi csapatunk – az agyonvert Vasas is mi vagyunk.

Emlékezetes kudarcokban nem volt hiány.

Csakhogy azokat az első osztályban szenvedtük el.

De az a nap, 2013. november 23-a minden addigi szenvedést felül vagy inkább alul írt. Cudar, dideregtető idő volt, a tudósításokban hatszáz nézőt írtak, de jó ha háromszázan voltak a régi stadionunk lelátóján. Háromszáz mazochista, háromszáz végsőkig kitartó drukker. A mérkőzést közvetítette a televízió is, így ország-világ láthatta az egykori hatszoros bajnokcsapat, a világszerte megsüvegelt, elismert Vasas halotti torát.

Az Ajka 5-öt rúgott nekünk a Fáy utcában.

A másodosztályban.

Egyértelműen ez volt az újkori Vasas futballtörténelem mélypontja. Álljon is itt az összeállítás, amelyből aztán világosan látszik, miért is történhetett ez a gyalázat: Lékai-Görgényi, Izing, Schulz,Horváth L – Gál,Berecz, Horia,Nagyházi -Remili, Zamostny. A kispadon pedig a német edzőfejedelem, akit Angyalföldön csak buszsofőrként emlegetnek: Dirk Berger. Szegény Berecz Zsombi és szegény Moha. Végig kellett szenvedniük ezt a meccset, velünk együtt. S hogy még fájdalmasabb legyen a vereség, az ajkai csapatból egy bizonyos Sowunmi Thomas vágott kettőt.

A Vasas akkor is a lét, s nemlét között táncolt.

Az eredmény hűen tükrözi az akkori vezetést, az akkori állapotokat, és az akkori játékoskeretet. Szerencsére nem sokkal később Jámbor János újra tulajdonosként vállalt szerepet szeretett klubja életében. S az irányításával a legmélyebb angyalföldi gödörből kimászva eljutottunk az NB I harmadik helyéig, és újra kupadöntőt játszhattunk. De ez egy másik történet. Mi most megint a másodosztályban szerepelünk, megint álmokat kergetünk, és megint Ajkára utazunk. Jó érzés leírni, hogy a tíz évvel ezelőtti felejthetetlen kudarcért többször is revansot vettünk. Mindjárt a következő tavaszon, amikor is 6-2-re győztünk az ajkai sporttelepen. Vasárnapi ellenfelünk azóta sem vert meg bennünket. A mérlegünk 7 győzelem, 2 döntetetlen, és az a bizonyos 1 vereség. Legutóbb 2-2-t játszottunk velük idegenben, s bizony akkor megszenvedtünk az egy pontért is.

A Siófok elleni magabiztos győzelem, és az ott mutatott játék újra bizakodással tölt el bennünket. Már volt ritmusa, dinamikája a játékunknak, már voltak pontos passzok a betömörülő védőerdő közepette, és láthattunk szép gólokat. Ugyanakkor meg kell tanulnunk, hogy a „bunkó focival” szemben hasonló keménységgel léphetünk fel. Mert ezt látjuk hétről hétre: odavágnak, felrúgnak, időt húznak, fetrengenek...Ez a másodosztály, ahol nem válogatnak a módszerekben.

A Siófok elleni győzelem akkor ér valamit, ha Ajkán is begyűjtjük a három pontot.

S ha úgy játszik a csapat, mint a Balaton-partiak ellen tette, akkor meglesz, meg kell lennie az újabb sikernek. Ráfér vezetőre, edzőre, játékosra, s a hol türelmes, hol türelmetlen szurkolóra.

Hajrá, Vasas! Mindörökké, Angyalföld!