A legnagyobb király

Olykor eszembe jut, mi lett volna, ha képletesen Rudi bácsi nyitja ki neked a Fáy utcai sporttelep kapuját. Ha Illovszky Rudolf fogadott volna, amikor te érkezel – a kaposvári gyerek, aki már Pécsett is megmutatta, hogy mi lakozik a futballcsukájában, no meg a fejében. Sajnos nem így történt. Drága Rudi bácsi 1977-ben bajnokcsapattal ajándékozott meg bennünket (lassan, már hihetetlen ezt a szót leírni a Vasassal kapcsolatban…), aztán valamiért meg sem állt Görögországig. Pedig, ha marad a kispadon, az a három év alatt összerakott gárda talán nyert volna még egy, vagy két aranyérmet.

S ezt nem az elfogultság mondatja velem. Jött a később a Videotonnal történelmet író Kovács Ferenc, vele még a dobogóra sem léptünk fel. Fájdalmas szezon volt az, a felhők közül visszazuhanni a kijózanító valóságba. Aztán Kovács mester a kudarc után (mert az volt, bizony!) távozott. S hazatért a helyére Mészöly Kálmán, immár edzőként.

A sors valahogy kibabrált veled, Lacikám! Valamiért nem akarta, hogy bajnoki címmel büszkélkedhess. Pedig talán épp ti ketten, Rudi bácsi és te lehettetek volna a zálogai az újabb és újabb sikereknek.

A Vasas naggyá tételének.

Nekünk persze így is te lettél a legnagyobb király. Sokan ma is ezt mondják rólad a Fáy utcában. Öregedő, szakállas, fáradt arcú jampecok, akik végigkiabálják a női röplabdacsapat meccseit, akik ott szurkolnak a Komjádi uszodában a pólósainknak, s akik azt mondogatják magukban egy-egy győzelem után a Fáy utcai stadionban, hogy hátha…

Hátha megint Vasas lesz a Vasasból.

A te idődben Lacikám, büszkék voltunk a csapatra. Edzők váltották egymást, Mészöly Kálmán után jött egy másik klublegenda, Bundzsák Dezső, és mi lelkesek voltunk. Mert a csalódást keltő szezonok után, 79’ tavaszán visszatértek a régi szép idők. A nem is olyan régi szép idők. Az első igazi rangadódon 1979 májusában mindjárt kettőt lőttél Gujdár Sanyi hálójába, és nyertünk 2–1-re a Népstadionban. De ez csak a kezdet volt Lacikám, afféle előjáték a nagy bemutatóhoz.

Júniusban előbb az Újpestet, majd a Fradit oktattuk!

A lilák elleni meccsen a Dózsa már 2–0-ra vezetett, de a végén mi nyertünk 4–2-re, valami elementáris második félidőnek köszönhetően. Az újság azt írta másnap: „A piros-kékek a második félidőben hatalmas lendülettel lerohanták, három gyors góllal kiütötték a végzetes védelmi hibákat elkövető, újításra képtelen Dózsát.” Érdemes leírni, az ellenfél védelmét: Kolár, Dunai III, Sarlós, Tóth J. De a csatársoruk sem volt rossz: Fazekas, Törőcsik, Fekete. Ezen a rangadón nem lőttél gólt Lacikám, megtette helyetted Izsó Náci, Zombori Sanyi és Várady Béluska. De így is főszerepet vállaltál a sikerben. Ám egy héttel később…

Vasas-Ferencváros 5–3!

Az volt a te igazi székfoglalód. Attól kezdve Angyalföld királya lettél, s nemcsak azért, mert mesterhármast szereztél. Azok a lendületes vágták, azok a finom cselek, azok a pontos, tért ölelő átadások! Azt nyilatkozta akkor rólad a Szőke Szikla: csiszolatlan gyémántot találtunk.

Később aztán briliánst csiszoltak belőled.

Velünk együtt megérdemelted volna azt a 7. bajnoki címet! Az 1980/81-es szezon Bundzsák Dezső irányításával megint rólunk szólt. A Kiss-Izsó-Várady csatársor számolatlanul rugdosta a gólokat. S ha nincs az az érthetetlen formahanyatlás... Merthogy tíz fordulóval a szezon vége előtt még pontelőnnyel vezettük a tabellát. De az az idény legalább kupagyőzelemmel kárpótolt bennünket, s téged is Lacikám. Szegeden Izsó Náci góljával vertük a fináléban a Diósgyőrt.

Ami a Vasassal nem sikerült, címeres mezben azért megadatott neked!

Világbajnokságon szerepelni, az csaknem felér egy bajnoki arannyal. S te ott lehettél Spanyolországban 1982-ben. Mi az, hogy ott lehettél, olykor főszerepet játszottál! Gólok, micsoda gólok! De a legszebbet még a selejtezősorozatban lőtted Oslóban, a norvégoknak.

Az a hulló falevél talán azóta sem ért földet. Fújja az északi szél jobbra-balra, mintegy emléket állítva egy zseniális magyar csatárnak.

Az immár 68 esztendős Kiss Lászlónak, a mi imádott Kislacinknak.

Írnám szívesen, hogy a csapat, a te kedvenc csapatod is tisztelgett a születésnapod előtt, de inkább nem teszem. Sejtem miket mondhattál magadban az Ajka elleni vasárnapi, immár szokásos lélekromboló döntetlen után. A kényelmes állójáték még a másodosztályban sem elég. S azt már én tenném hozzá: egy ilyen antifutballt játszó, időhúzó, rugdosódó csapat ellen talán épp egy olyan csatár kellett volna, mint te, Lacikám! De ez már a múlt.

A jelen pedig arról szól, hogy vigyázz magadra! Mi pedig a nyolcvanas évek óta várjuk a csodát.

Amikor még te voltál a legnagyobb király!

Fotó: MH / Purger Tamás