A pokol kapujában

Íme egy rövidke idézet: „Sikerülnie kell, és nagyon bízom benne! Egy ilyen nagy hagyományú, és nagy költségvetéssel működő egyesület egyszerűen nem engedheti meg magának, hogy kiessen az élvonalból…”

Nem, ez nem rólunk, nem nekünk szól. Végh Tibor mondta ezt, a Videoton egykori remek futballistája, a kieső helyen álló fehérvári klub helyzetéről. Nem állnak jól – de ez legyen az ő bajuk. Ami ennél fontosabb, hogy velünk ellentétben ők még mindig reménykedhetnek a bennmaradásban. Itt tartunk, három fordulóval az első osztályú bajnokság befejezése előtt. Olyan nagy múltú klubok reszkethetnek az osztályváltástól, mint a Honvéd, a Vidi és a Vasas. A Mezőkövesd is félhet – hajjaj, de még hogy félhet! –, de azért őket nem sorolom ebbe a kategóriába.

Hová, merre tovább, Vasas?

A kérdés hétről hétre napirenden van, s egyelőre csak találgathatunk és reménykedhetünk. Hogy majd meglesz a megfelelő háttér és a kellően erős játékoskeret ahhoz, hogy jövőre visszajussunk a legjobbak közé. Még leírni is borzalmas ezt újra.

Újra meg újra.

De a futball már csak ilyen, a gyáva, sokat hibázó, tűz, szenvedély nélkül pályára lépő csapat megkapja a büntetését a sorstól. Mezőkövesd, Honvéd, Vidi, Vasas. Közülük kettő néhány hónap múlva mehet majd akár Iváncsára is bajnokit játszani, ha a mi Totyánk által vezérelt falusi csapat kiharcolja a feljutást. Addig még vár ránk három jó hangulatú találkozó, s bizony a keserűség közepette is jól esne a szurkolók lelkének, ha itthon legyőznénk a Zalaegerszeget, majd a záró fordulóban a fehérváriakat. Presztízsmeccs mind a kettő, még ha nem is rangadó. Szurkolóink sokat mesélhetnének arról, hogyan is fogadták őket, amikor Zalaegerszegre utaztak. Helyi biztonsági őrökkel megerősített osztag várt rájuk, jobbegyenes, bal horog kombinációval. Van miért revansot vennünk Zala megye küldöttein. Játszottunk velük néhány futballtörténelmi meccset. A legfontosabbat ’77 júniusában, amikor a Vasas épp a ZTE elleni 3-1-es sikerrel ünnepelhette eddigi utolsó bajnoki címét. Azon a szerda délutánon tizenkétezer boldog, mámoros angyalföldi ünnepelte imádnivaló csapatát. Senkinek eszébe sem jutott, hogy majd évtizedek telnek el újabb aranyérem nélkül. A hetedik csak álom maradt, sokszor elérhetetlennek tűnő álom.

Úgy, mint most.

Útban a pokol, a másodosztály felé. A kapu már nyitva, s ha akarjuk, ha nem, besétálunk rajta. Merthogy a sorsunk már réges-rég nem a mi kezünkben van.

De volt még egy emlékezetes 3-1-es Vasas-diadal a Fáy utcában, 2008 szeptemberében. Az volt az a találkozó, amikor sötétbe borult a régi stadionunk, s több ezer apró lángocska gyúlt a lelátón – az akkor elhunyt Illovszky Rudolf tiszteletére. Nem volt az rossz csapat, bár egy napon említeni a nagy elődökkel, aligha lehetett: Németh G. - Balog, Paripovics, Unierzyski, Katona - Somorjai, Németh N., Dobrics, Mundi - Lázok, Divics. A kispadunkon Mészöly Géza ült, s a fiúk – már csak Rudi bácsi miatt is – odatették magukat.

Ennek is már lassan 15 esztendeje.

Szombaton kora délután a becsületéért küzdhet majd a Vasas egy olyan szezon véghajrájában, amelyben több volt, sokkal több. A ZTE ellen mindkét meccsen döntetlent értünk el, és nem is ezekkel az eredményekkel volt a probléma, hanem például a harmatgyenge Honvédtól elszenvedett három vereséggel. De ezzel már kár önmarcangolni magunkat. Még alakulhatnak úgy az eredmények, hogy a kispestieknek visszavághatunk az ősszel.

Már a másodosztályban.

Amit pedig Végh Tibor, az egykori Vidi-labdarúgó mondott a sajátjainak címezve, érdemes lenne kiszögelni a Vasas öltözőjébe – hadd lássák a játékosaink is.