Életünk filmje

Forog a láthatatlan kamera, s mi, öreg jampecek keressük a helyünket életünk filmjében. Hol főszereplőként, hol epizodistaként. Keressük a helyünket ebben a zaklatott, gyűlölködéssel teli, szerencsétlen sorsú, gyönyörű országban. S persze keressük a helyünket a még mindig újnak számító mini-stadionunkban, miközben keressük a pályán, a zöld gyepen, az igazi Vasast. Kész szerencse, hogy Ön, drága Rudi bácsi ott áll a közelben, a lelátó mögött. Ott áll szélben, fagyban, hóban, perzselő napsütésben az idők végezetéig. Így aztán tudjuk, hogy otthon vagyunk.

Szinte hallom. ahogy leteremt most bennünket, örök panaszkodókat, állandó nosztalgiázókat, pesszimista Vasas-drukkereket. Szinte hallom, hogy azon a jellegzetes, érces hangján azt mondja nekünk: soha ne hagyják cserben a csapatot, a klubot, soha ne forduljanak el a Vasastól. Még akkor sem, ha reménytelennek tűnik a helyzet, reménytelennek és kilátástalannak… Átélt ilyet Rudi bácsi, velünk együtt.

Átélte, hogy nem volt Vasas.

Fél évig nem léteztünk, mert egy tollvonással eltüntettek bennünket a futballtérképről. De nem is eltüntettek, egyenesen kiradíroztak, kisatíroztak, ötvenmillió forint tartozás miatt a hat bajnoki címünkkel a négy kupagyőzelmünkkel, a világklasszis játékosainkkal, a legendás múltunkkal, a hangos, lelkes, szép számú szurkolótáborunkkal együtt.

Akkor is Önből merítettünk erőt, Rudi bácsi.

Az Ön fanatizmusából, kitartásából, energiájából, klubszeretetéből. Soha nem felejtem el az arcát, amikor összefutottunk a Fáy utcai sporttelepen. Csend volt, a pálya üres, csapat nélkül olyan volt, mint egy halott mező. De egyszer csak megjelent a lelátón ücsörgő és a csapatot, a múltat sirató drukkerek között. Elegáns volt, a szokásos hátrafésült hajjal, azzal a karakteres arcával csak annyit mondott: lesz meccs. Jöjjenek, szurkoljanak, mert nem hagyjuk, hogy a Vasas megszűnjön, eltűnjön. Nem hagyjuk, hogy ne legyen jövőnk. S lett meccs. Körbetelefonálta az egész világot, tán a még a Fidji-szigetekre is bejelentkezett, kereste-kutatta a régi fiúkat az egykori játkosait, hogy jöjjenek, húzzanak piros-kék szerelést, és focizzanak egy jót.

Üzenjenek a nagyuraknak, hogy a Vasas él!

A többi már történelem. A halotti tor, amely fél évig tartott, végetért, és új élet költözött Angyalföldre, Jámbor Jánosnak és az ő kitartásának köszönhetően. Azóta is mennyi minden történt velünk. Belelkesedés, kiábrándultság, lelkesedés, szomorúság, úgy váltogatták egymást, mint Casanova a barátnőit.

De hol tartunk most Rudi bácsi?

Önnek kellene ezt most megmondania. Mert Ön mindig is a Földön járt, még akkor is szigorú arcot vágott, amikor 3–1-re vertük a Zalaegerszeget, 1977 nyarán a Fáy utcai pálya tizenkétezer nézője előtt, hogy aztán a drukkerek több ezren bemásszanak, beszaladjanak a zöld gyepre és a bajnokcsapatot ünnepeljék.

A Vasast, Magyarország legjobb futballegyletét.

Akkor is visszafogottan nyilatkozott, az öröm mámorító pillanataiban. Vajon mit mondana most nekünk? Türelemre intene, ha arról panaszkodnánk, hogy évek óta a másodosztályban sínylődünk? Elmagyarázná, hogy a tíz emberrel védekező ellenfelekkel szemben milyen nehéz játszani? Mert ezt éljük át hétről-hétre, a betolt buszt próbáljuk megkerülni, átlőni, de olykor nem megy, sehogyan sem megy. Fájdalmas, értékes pontokat vesztünk, mert nem találjuk az utat az ellenfelek kapujáig. Nincs elég ötlet, nincs elég begyakorolt figura. Ön akkor, annak idején tudta a mestertervet ott a kispadon, hogyan győzzük le a válogatottakkal teletűzdelt Fradit, Újpestet, és Honvédot. Tudta a receptet a sikerhez.

Bárcsak most is mondhatna valamit, csak úgy bíztatásként.

Ha mást nem, talán csak annyit ezeknek a fiúknak, akik hétről-hétre Vasas-dresszben keresik a kenyerüket, hogy olyan elődök után szerepelhetnek ebben a klubban, akiket világszerte megsüvegeltek. Talán odasúgná néhány futballistánknak, hogy érezze megtiszteltetésnek a Vasas-mez viseletét. Életünk filmje pörög, forog, és mi, öreg jampecok félünk, egyre inkább félünk attól, hogy nem lesz itt happy end, hogy imádott csapatunk nem ajándékoz meg bennünket az évtizedek óta várt bajnoki címmel, vagy kupagyőzelemmel.

Mámorító sikerélménnyel!

Pedig úgy, de úgy vágyunk rá, Rudi bácsi. Úgy de úgy vágyunk arra, hogy megint büszkék lehessünk a csapatunkra, az imádott címerre, arra, hogy idetartozunk. Leírtam százszor, tán ezerszer: alighanem éppen Ön hiányzik ahhoz drága Rudi bácsi, hogy átlépjük a saját árnyékunkat. Visszataláljunk egykori sikeres, tisztelt önmagunkhoz. Ha itt lenne nap mint nap, úgy ahogy éveken, évtizedeken át a pályán, ha láthatná az edzéseket, a szakmai munkát, a játékosokat, ahogy tréningeznek, ahogy dolgoznak a hétköznapokban – karakteres véleményt formálna. Mert ilyen volt mindig is. Vasas edzőként, szövetségi kapitányként – a klubunk legendájaként.

Ön hiányzik ahhoz, hogy igazi Vasas legyen megint.

Ha létezik menyország, nagyokat vitatkozhatnak ott fent a dunyhaszerű felhők felett Baróti Lajossal, Mészöly Kálmánnal, Farkas Jancsival, Váradi Béluskával és a többiekkel, hogy mi lenne a helyes út: minél több saját nevelésű fiatalt szerepeltetni, a saját gyerekeinket játszatni… Alighanem, ennek örülne leginkább a szurkolótábor.

Hány és hány angyalföldi gyerekből lett igazi futballista az Ön keze alatt, Rudi bácsi. De nem csak nevelt, csapatot, bajnokcsapatot formált, a mi nagy-nagy örömünkre és büszkeségünkre. De nem ezért szerettük elsősorban.

Mindazért, amit képviselt. Klubhűséget, szenvedélyt, elhivatottságot, emberséget. A futball szeretetét. A Vasas imádatát.

Forog a láthatatlan kamera, s mi, öreg jampecek keressük a helyünket életünk filmjében. Keressük egykori önmagunkat, ahogy egy Zalaegerszeg elleni meccs után bemásztunk a pályára, ünnepelni a bajnokcsapatot. Akkor, azon a délutánon, azon a mámoros estén aligha hihettük, hogy negyvenhét esztendő elteltével is ez lesz életünk egyik legjobb, legvarázslatosabb pillanata.

A filmünk, életünk filmjének kitörölhetetlen alakítása.

Rudi bácsi, köszönjük – ahogy szólt akkor is a rigmus…