Kell egy center!

Csaknem ötven esztendeje. Pedig mintha két-három éve történt volna. Az agy elraktároz sok mindent, különösen a szépet és a jót. Márpedig akkor, 1974 nyarán megsimogatta a sors a Vasas-drukker feje búbját. Visszatért a kispadra Illovszky Rudolf, hogy Baróti Lajos helyére üljön – az őt megillető helyre. Imádott csapatunk épp a hullámvasút legfelé ívelő szakaszán járt. Esztendeje Magyar Kupát nyertünk a Honvéd ellen, felejthetetlen meccsen, hosszabbítás után 4–3-ra. S emellé 1973 tavasza, nyara egy bronzéremmel is „kitüntette” aranylábú gyerekeinket. Bár az a bronz nagyobb szerencsével lehetett volna akár ezüst, sőt arany is. Megszorongattuk a fénykorát élő Újpestet, ám a megfiatalított Vasas háza táján végülis mindenki elégedetten gondolt vissza a mögöttünk hagyott szezonra, mit nem adnánk ma egy első osztályú harmadik helyért, no meg egy kupagyőzelemért.

S kezdődött az 1973/74-es idény, még mindig Barótival, ám a csapat mintha elfelejtett volna nyerni, fontos rangadókat bukott, fájdalmas vereségeket szenvedett és messze kerültünk a dobogótól. Az nem volt egy sikeres év, jól lehet, akkor, 1974 májusában történt, hogy felavattuk a Fradi pályát, az Üllői út harmincezer lelkes, győzelemre éhes drukkere előtt nyertünk 1–0-ra, Müller Sanyi góljával.

Történelmet írva.

De jó volt már hogy magunk mögött hagytuk ezt a zaklatott idényt, még a Fradi-veréssel együtt is. Rudi bácsi úgy vette át újra imádott csapatát, hogy hároméves tervet dolgozott ki, amelynek a végén az óhajok és a vágyak, no meg a tervek szerint harcban kellett lennünk a bajnoki aranyért.

Bajnoki címért kellett küzdenünk!

A kezdés Rudi bácsi régi-új élete a Fáy utcában parádésra sikeredett. A balatoni matracozás, lángosevés, palacsintazabálás után, vagy inkább között különleges eseményt rendeztek a fővárosban. Valaki az MLSZ-ben kitalálta, hogy rendezzenek a bajnoki nyitány előtt egy felkészülési tornát a Népstadionban. Akik hallották, bólogattak, mondván, nem is rossz ötlet ez: összetrombitálni a legjobb csapatokat, és kettős meccsek formájában megajándékozni ezzel a közönséget. A nyár közepén sem tűnt abszurd ötletnek!

A szervezők, vagyis a Labdarúgó-szövetség a korábbi aranyérmeseket a Ferencvárost, az Újpestet, a Honvédot, a Győrt, a Csepelt és a Vasast hívták meg, s hogy kerek legyen a létszám, „meglepetésvendégnek” a Videotont is felkérték a részvételre. Július utolsó napján kezdődött a futballfesztivál, mondhatni komoly érdeklődés mellett. A megannyi nyaraló miatt nem telt meg ugyan a legendás aréna, de így is több tízezren szurkoltak kedvenceiknek. A Vasas az MTK-val meccselt, és magabiztos játékkal nyert 2–0-ra. Az első találatot egy bizonyos Izsó Ignác fejelte, az akkor a kékek hálóját őrző Bicskei Berci hálójába. A második gólunkat pedig a Ferencvárostól igazolt hatalmas munkabírású, különleges technikájú, tűvékony Kű Lajos helyezte a kékek hálójába. Egyébként a nyitány előtt, a korszak egyik ismert újságírója azt kérdezte Kántor Misitől, az angyalföldi balbekktől: „Mit szólna egy Videoton-Vasas fináléhoz?” Kántor nevetve bólogatott, s talán ő se gondolta volna, hogy mindez megvalósul. Merthogy a második körben a Csepellel játszottunk, de azért, mert a Szigetvárosiak óriási meglepetésre 2–1-ra verték a Dózsát. S a csepeliek ellenünk is remekül tartották magukat, a félidőben 2–2-t mutatott az eredményjelző tábla, hogy aztán a fordulást követően az örökifjú Puskás Lajos és Váradi Béluska is feliratkozzon a góllövők közé. Így kerültünk be a fináléba, ahol az a Vidi lett az ellenfelünk, amely 3–1-re verte a Fradit, és tizenegyesekkel búcsúztatta a Honvédot.

Az a döntő már Izsó Ignácról szólt. Illetve ez úgy igaz: annak a finálénak az első félideje!

Merthogy Rudi bácsi a szünetben lecserélte az ifjú, hosszúhajú, utánozhatatlanul trükköző, lezser angyalföldi centert. Érdemes felidézni a korabeli tudósítást, hogyan is lőtte Náci vezető gólunkat a fehérvári hálóba: „Izsó kicselezte Kovács kapust, legénykedve megvárta míg két védő összefut, és könnyed gólt lőtt…” Illovszky mester hálából azt mondta az ifjú titánnak, hogy ennyi elég volt Nácikám, menj el zuhanyozni. Azt a finálét az első Bajnokok Tornáját a Vidi 3–1-es legyőzésével, 15 ezer néző előtt a Vasas nyerte. S milyen csapatunk volt az, édes istenem: Mészáros – Fábián, Lakinger, Vidáts, Kántor – Török, Komjáti (Puskás), Kű – Müller, Izsó (Gass), Várady.

Izsó Ignác ott és akkor lett közönségkedvenc.

A Vasas-tábor rajongásig szerette a kiismerhetetlen szólóit, a laza bokával előadott trükkjeit, az utánozhatatlan cseleit. Olykor két-három védő lógott a nyakában, de háttal a kapunak úgy vette át a lasztit egy hosszú, előreadott átadás után, hogy már azzal a mozdulattal becsapta a riadt bekkeket. Ha nem tisztelném Szilágyi I Gyula, a Sziszi fantasztikus góltermelését, ellenállhatatlan játékát, ha nem tudnám, hogy Farkas Jancsi világklasszis volt, hogy Puskás Lajos Machos Ferenc, Csordás Lajos, Müller Sándor, Várady Béluska extraklasszis volt, akkor most azt írnám, hogy Izsó Náci számomra minden idők legjobb Vasas-csatára.

S a lelkem mélyén ma is ezt gondolom.

Miatta is jártak ki sokan a Fáy utcába, miatta, aki nemcsak a játékával, a góljaival, a váratlan megoldásaival lopta be magát a drukkerek szívébe, hanem azzal is, hogy ugyanúgy szerette a Vasast, akárcsak mi, ott a lelátón. Merthogy itt nőtt fel, a hátsó salakon, már gyerekként hordta, viselte a kifakult piros-kék mezt és minden álma az volt, hogy Farkas Jancsi nyomdokaiba lépjen.

Farkas Jancsi volt a bálványa, kedvence.

Akkor, 1974 nyarán Rudi bácsi elkezdte összerakni az új, bajnokesélyes nagy Vasas alapjait. Baróti mester remek keretet hagyott rá, de azért még volt mit csiszolni bőven. Elsősorban azért, mert a piros-kék gárda rendszerint szenvedett ősszel és végigverte a mezőnyt tavasszal. Kétarcú a Vasas, írták és mondták róla, és drága Rudi bácsinak ezen kellett változtatnia, hogy a terv, a hároméves terv megvalósuljon. Nem volt könnyű összerakni, a legjobb, a legerősebb tizenegyet. Például azért sem, mert négy középcsatár állt Rudi bácsi rendelkezésére. Várady Béluska ugye centerként érkezett a fővárosba Ózdról, csakúgy, mint Gass Pista Diósgyőrből, Kovács Pista pedig Salgótarjánból. Valamennyien a kilences mezre vágytak – csakhogy azt a trikót Izsó Náci kapta meg.

Legendás történet ez, Rudi bácsi rajongásig szerette Nácit – persze, a többieket is... –, de mégis ez a finom lelkű, intelligens fiatalember, ez a cselművész gyakorolta rá a legnagyobb hatást. Megértem. Látta őt driblizni edzésen, a salakpályán rendezett edzőmeccsen, a Fáy utca több ezer nézője előtt, és a teltházas Népstadionban. Nem volt, aki megállítsa, a jó formába lendült beállósok lihegtek a nyakán, mögöttük a ijedt centerhalf, de egy testcsel balra, egy tánclépés jobbra, és már meg is nyílt az út a kapu felé. Az a Fradinak lőtt Izsó gól az élet ajándéka volt a számunkra. 1977 tavaszán, a Népstadion zsúfolásig megtelt lelátói előtt gyakorlatilag a bajnoki címről döntő rangadó volt az, amikor is 4–1-re vertük a zöldeket. Azon a meccsen történt, hogy Mészáros Bubu néhány flikk-flakk után kirúgta a lasztit, úgy istenesen, telirüszttel, Izsó Náci a félpálya közelében puha mozdulattal megszelídítette, aztán irány a zöld erdő: egy csel, két csel, már a fűben feküdt Martos, Vépi, a kétségbeesett Báró, Bálint, aztán Náci az alapvonalhoz érve még visszafelé is bemutatott egy zseniális mozdulatot, majd spiccel, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne, Hajdu kapujába lőtt. Ez volt a negyedik gólunk.

Meg nem mondom, miért csak öt válogatottbeli szereplés jutott ennek a labdazsonglőrnek. Persze, ott volt Törőcsik Andris, Szabó Feri a Fradiból, s megannyi rivális, de Izsó Náci többet, sokkal többet érdemelt volna. Később érthetetlenül mellőzték, olykor kispadra ültették, epizodistának szánták, pedig zseni volt, aki aztán később két kupagyőzelem részese is lehetett, Szegeden például az ő góljával nyertünk az MNK döntőjében a Diósgyőr ellen.

Izsó Ignác soha nem fordult el a Vasastól. Ha csak teheti, ott ül a lelátón, nézi az utódokat, és olykor talán az jár a fejében: kellene most is egy center. Egy gólerős, egy kreatív, egy cselezni tudó. Kíváncsi lennék, mit szólt a Tóth-gyerek mesterhármasához a Pécs ellen. S egyáltalán a játékához. Mert magam eddig az Intert szerettem jobban, de egyre szimpatikusabb a Milan is...

Izsó Ignác a Vasas futballtörténelem kiemelkedő alakja. Az Ügyvéd úr, a cselművész, immár 68 esztendős. Mi, akik láttuk játszani hálát adhatunk a sorsnak. És megköszönhetjük Nácinak, azt a sok-sok-sok felejthetetlen gólt, győzelmet, cselt és emléket.

Boldog születésnapot, Izsó Ignác!