Keserédes történet

Csak a szépre emlékezem – sugallja, sőt, belénk beszéli a negédes sláger. Lehetetlenség. Cipelünk magunkban megszámlálhatatlan rossz, kitörölhetetlen emléket, ha akarjuk, ha nem. Alighanem Ihász Kálmán is így volt ezzel. A Teremtő a tenyerén hordozta, megsimogatta, miközben sebeket ejtett rajta. Sikeresnek lenni a futballpályán, trófeákat nyerni, bajnoki címeket elhódítani, a közönség szeretetét élvezni – mind-mind földöntúli élmény. Csakhogy egy sportoló hiába tehetséges, hiába válik belőle klasszis, mégiscsak kiszolgáltatott a szerencsének – vagy mondjuk egy edzőnek.

Ihász Kálmán pályafutása már-már tökéletes.

Számunkra csodálatra méltó.

Hiszen egész életében a Vasast szolgálta; az a piros-kék dressz nem afféle munkaköpeny vagy melósruha volt a számára. Imádott klubunkban 363 bajnoki meccsen lépett pályára, s ezalatt 19 gólt szerzett. Négyszer nyert bajnoki címet, egyszer MNK-t, és háromszor az akkoriban még népszerű sorozatnak számító KK-trófeát. Tagja lehetett az 1964-ben Tokióban olimpiai aranyat nyert válogatottnak, és az Európa-bajnoki bronzérmet nyert nemzeti csapatnak. Micsoda sikerszéria!

Mégis volt, lehetett bőven hiányérzete Ihász Kálmánnak.

S mindez a legendás edzőnek, Baróti Lajosnak köszönhetően.

Vajon megbékélt-e valaha az ősz mesterrel az egykori balhátvédünk? Vajon megbocsájtotta-e neki, hogy szövetségi kapitányként sem az 1962-es chilei, sem az 1966-os angliai világbajnokságon nem küldte őt pályára egyetlen percre sem? Megbékélt-e valaha azzal a tudattal, hogy ugyancsak Baróti volt az, aki miatt gyakorlatilag visszavonult?

Mennyi seb, egy érzékeny férfi lelkén!

Ihász Kálmán 12 éves korától a visszavonulásáig, 1973-ig hűséges volt a Vasashoz. Ez a klub jelentett számára mindent, mindenféle pátosz nélkül. A Fáy utcában érzete otthon magát, a Vasas volt a második családja, és soha eszébe sem jutott, hogy a piros-kéket zöldre, lilára, vagy feketére cserélje. Tehetséges balszélsőként indult, egy Szombathely elleni meccsen mutatkozott be Angyalföldön, hogy aztán megannyi poszt kipróbálása után balhátvédként találja meg a helyét minden idők egyik legjobb futballcsapatában.

A Vasasban.

Elegáns volt a pályán, és még inkább elegáns volt a civil életben. Giorgio Armani bármelyik tengerészkék színű öltönyét ráadhatta volna. De Ihász Kálmán nem modell volt, még az olaszos elegáns stílusával együtt sem, hanem korszakos egyéniség. Legalább olyan népszerű, mint testvére, az egykori tehetséges labdarúgóból lett, s megannyi slágerrel büszkélkedő Ihász Gábor.

A két Ihász – ahogy szeretik a Vasast.

Megszámlálhatatlan fotón szerepeltek együtt, hol valamilyen trófeával a kézben, hol piros-kék dresszben, nevetve, egymásba karolva. S mi büszkén néztük ezeket a képeket, hogy lám: ilyen ez a Vasas-család! Összetartó, közkedvelt, sikeres. Ihász Gábor egy máig imádott indulóval, bátyja, Kálmán megannyi remek teljesítménnyel ajándékozta meg a szurkolókat.

Általuk is naggyá lett a Vasas.

Messze vagyunk ettől – messze a legendás évektől.

A hatvanas évek világra szóló sikereitől, a hetvenes évek mámorító pillanataitól.

Ihász Kálmán mindkettőben fontos szerepet játszott.

Olykor főszerepet. Ahogy a naptárak váltottak a hetvenes évekre, még mindig meghatározó tagja, sőt csapatkapitánya volt a Vasasnak. A régi nagyok közül, a hatvanhatos veretlen bajnok csapat tagjai közül, ő és Puskás Lajos volt az, akik megajándékoztak bennünket 73’-ban azzal a felejthetetlen kupagyőzelemmel. A Honvéd elleni 4–3-mal, minden idők legszebb május elsejéével. A munka ünnepén egy nagyon is dolgos, melós, 120 perces csata után nyertünk a kispestiek ellen, s Ihász Kálmán emelhette magasba a régóta várt trófeát.

Aztán Baróti Lajos néhány hónappal később a tartalékok közé száműzte.

S Baróti volt az is, aki azt mondta neki a repülőtér felé tartó buszon, miközben a Vasas Sunderlandba készült kupavisszavágóra: nem tudja garantálni, hogy játszani fog. Ez volt Baróti mester harmadik „merénylete” Ihász Kálmánnal szembe.

Ott és akkor ért véget a pályafutása, ahogy leszállt a buszról.

Ekkor a Vasastól búcsúzott, a válogatottól néhány évvel korábban kellett elköszönnie, amikor is 1969-ben, Marseille-ben jöttek a csehszlovákok, kikaptunk 4–1-re, és nem jutottunk ki a mexikói világbajnokságra. Őt kiáltották ki az egyik bűnbaknak, és soha többet nem kapott meghívót.

Sebek és sebek.

De a legfájdalmasabbat talán akkor kapta, amikor elveszítette és eltemette imádott feleségét. Nem sokkal élte túl a szeretett asszonyt. A huszonhétszeres válogatott angyalföldi legenda – aki soha nem szakadt el a klubtól, itt volt velünk a lelátón jóban, rosszban – 2019. január 31-én, 77 esztendősen hunyt el.

Ma lenne 83 éves.

Ihász Kálmán nélkül a Vasas soha nem lett olyan, mint volt.

Épp ötven éve, 1974 februárjában lépett pályára utoljára Mészöly Kálmánnal, Farkas Jánossal együtt a búcsúmeccsen a telt házas Fáy utcai pályán. A szurkolók a vállukon vitték, miközben a könnyeit törölgette...

Nyugodj békében, Legenda!