Munkásököl vasököl

Rugdostuk nekik a hármasokat. Olykor laza, könnyed futballal, közönségszórakoztató játékkal. Legutóbb 2021 áprilisában történt meg, hogy 3–0-ra nyertünk a Pécs ellen, nagy kedvencünk, Balajti Ádám, valamint Szatmári Lóránd és Otigba Kenneth góljával. De ugyanilyen élmény várt ránk 1991 szeptemberében, 1994 őszén, 2004 októberében, és 2005 szeptemberében is. Ezek után írhatnám azt is, hogy egyik kedvenc ellenfelünk a Pécs. Csakhogy ez nem igaz. Sokszor megszenvedtünk ellenük, még az is előfordult, hogy egy ötöst gurítottak nekünk: 2011 novemberében, mind az öt találatot Bajzát Péter szerezte.

Szívós, kemény ellenfél a mecsekaljai gárda.

Mindig is az volt, jóllehet, az elsőosztályú mérlegünk szerint tizenkilencszer vertük őket, huszonhárom döntetlen mellett, tizennégy vereséget elkönyvelve. Hétfői riválisunk annak idején még Pécsi Dózsaként okozott nekünk kellemetlen pillanatokat. Olyannyira, hogy minden idők legjobb Vasasa, a 66’-os úton robogó, világszerte elismert gárda sem tudta legyőzni őket. A bajnoki cím védőjeként, egyértelmű esélyesként várta Angyalföld népe az idénynyitót, 1966 március 13-án. A hűvös, kora tavaszi napon hatezren ugrottak talpra, amikor Farkas Jancsi a meccs elején bevette Rapp Imre hálóját. Csakhogy a várva várt gólfesztivál helyett a végén meg kellett elégedni a csalódást okozó, 2–2-es döntetlennel. Abban a szezonban veretlen maradt a Vasas, úgy nyerte meg a bajnokságot. S közben oda-vissza verte az Újpestet, 3–0-ra leiskolázta a Ferencvárost – de Pécsett mégsem tudott nyerni.

A Fáy utca után, a Mecsekalján, tizennyolcezer néző előtt – újra X lett. A pécsi csapatot egyébként a hetvenes évek elején átkeresztelték. A klub akkor már túl volt felejthetetlen nemzetközi sikereken. Az angol Newcastle United ellen tizenegyesekkel kivívott továbbjutás kitörölhetetlen emlék, amelyről még évtizedek múltán is beszélnek majd. De a Juventus is megszenvedett a mediterrán magyar városban. Aztán a helyi Dózsából pécsi Munkás Sport Club lett, s ezen a néven először 1974 májusában vendégszerepelt Angyalföldön. Hatezren látták ahogy imádott csapatunk Müller Sanyi és Várady Béluska tizenegyes góljával 2–0-ra nyert. Pedig erős rivális volt az: még Zombori Sanyival, a később a Honvédhoz szerződött Kocsis Istvánnal, na meg az Újpesten legendává vált Tóth Jokkával. Legutóbb az első osztályban, Angyalföldön 2011 júliusában találkoztunk a PMFC-vel, és közel háromezer néző előtt kikaptunk 2–1-re.

Az a Vasas már csak nevében emlékeztetett a Vasasra.

Érdemes felidézni az összeállítást: Ilizi – Kulcsár, Boukar, Gáspár, Katona – Bakos, Kovács, Bárányos – Jokics, Simics, Homma. Ízlelgessük csak a neveket… Ennek a szezonnak a tavaszi idényében kaptuk azt a bizonyos ötöst a november végére előrehozott meccsen. Akkoriban sem volt túl jó kedvünk, büszkeség helyett dühöt és elkeseredettséget éreztünk. S persze kilátástalan jövőképet. A háttérben anyagi gondok, a vezetésben szakmai problémák – s akkor finoman fogalmaztunk.

Most minden adott lenne a sikerhez.

Minden adott lenne ahhoz, hogy az NB I-ben szereplejünk, és ne a másodosztályban kínlódjunk.

Hogy miért nem tudunk mégsem az egyre többet bukdácsoló Győr közelébe kerülni, arra inkább csak sejtjük a választ. S közben reménykedünk, hogy a játékosok ugyanazt akarják, amit mi, szurkolók: feljutni, és elfelejteni végre ezt a mocsárszerű másodosztályt. A Nyíregyházával már felesleges foglalkoznunk. A tavaly még harmadosztálytól fenyegetett Szpariból őszre „csodacsapat” lett, hamarosan kész az új stadionjuk; Kelet-Magyarországnak pedig szüksége van NB I-es klubra, ha már a Kisvárda a másodosztály felé halad. Nekünk a Győrt kellene valahogy beérnünk, az idegenlégiósokkal teletűzdelt ETO-t Ehhez kellene a három pont hétfő este a Pécs ellen is. Az egykori Munkás alighanem ugyanazt a bunkerfutballt játssza majd, ami ellen sokszor nem találjuk az ellenszert. Pedig a játékoskeretünk többre, sokkal többre lenne hivatott.

Csak sokszor hiányzik az a tűz, ami bennünk, szurkolókban még mindig megvan.