Pécsi munkás hétköznap

Rosszul kezdődött az ötven évvel ezelőtti szezon. Pedig a Vasas az előző idényben bronzérmet nyert, s felejthetetlen mérkőzésen, a Honvéd legyőzésével a Magyar Kupát is elhódította. A kispadon továbbra is a legendás Baróti Lajos ült, a piros-kék drukkerek joggal várták az előrelépést. Akár a bajnoki cím elhódítását is, amelyre igenis volt esélye az előző szezonban a csapatnak. A bajnoki rajton, augusztus 19-én, 7000 angyalföldi drukker ült vagy állt bizakodva, hogy aztán már a negyedik percben elégedetten mondogassa: jók leszünk, nagyon jók…! Tudniillik Várady Béluska máris bevette a Zalaegerszeg hálóját. Lesz itt gólzápor – reménykedtek a lelátón. Csakhogy a folytatásban elfogyott a puskapor, a mesterlövészek pedig csak puffogtattak. A ZTE a fordulást követően Soós révén egyenlített és a végén maradt az 1-1-es döntetlen.

Nem ilyen rajtról álmodtunk!

S még az sem jelentett vigaszt, hogy a nagy rivális Ferencváros Dorogon, 15 000 néző előtt kikapott 1-0-ra. Ugyanakkor tudtuk, hogy a második fordulóban rázós meccs vár a csapatra. Csakúgy mint most, akkor is augusztusban utazott Pécsre a Vasas, és a PVSK Stadionban 16 000 néző várt a kezdésre. Baróti mester a következő, egyébként imádnivaló csapatot küldte pályára: Mészáros – Török, Fábián, Vidáts, Kántor – Müller, Lakinger, Kovács F. – Tóth B., Várady, Gass. Kínlódás a javából. Az angyalföldi gépezet még mindig nyikorgott és csikorgott. A pécsieknél pályára lépett későbbi kedvencünk, Zombori Sanyi, és az Újpesttel bajnoki címeket nyerő Tóth Jóska. A hazaiak kapuját természetesen „Bubukin”, vagyis Rapp Imre védte. A gól nélküli döntetlen is csalódással töltött el bennünket, mert vártuk, nagyon vártuk az első győzelmet.

De a harmadik kör sem hozta el ezt az élményt.

Jött a Fradi a Fáy utcába, s közel 20 000 néző előtt 2-1-re nyert.

Albert Flóri, a Császár, és a villámléptű Máté vette be Mészáros Bubu hálóját, s Vidáts Csaba csupán 3 perccel a meccs vége előtt szépített. Igaz, klasszis beállósunk a lefújást megelőzően csaknem egyenlített: az üresen tátongó Fradi-kapura fejelt, de Páncsics Miklós szinte a semmiből előbukkanva ugyancsak fejjel hárított. Azon a találkozón a fiatal Sipőcz József játszott balszélsőt nálunk, s a saját nevelésű, technikás fiúról azt gondoltuk óriási karriert futhat be és közönségkedvenc lehet a Fáy utcában. Nem így alakult a pályafutása. De a negyedik forduló végre elhozta a mámort, mert a Népstadionban 79 000 néző előtt 4-2-re vertük a verhetetlennek hitt Újpestet.

De hagyjuk most a klasszikus rangadókat.

Csak a Jóisten tudja, mikor lesz részünk ilyesfajta élményben.

A mi „rangadóink” Tiszakécskén, meg Kazincbarcikán zajlanak majd. S persze ezen a szerdán Pécsett, ahol bizony nem sokszor nyertünk. Igaz, az összesített mérleg Vasas-fölényt mutat: 19 győzelem mellett 14-szer kaptunk ki a pécsiektől. Ám a Mecsek alján megszenvedtünk olykor. 2011 novemberében például kaptunk ott egy ötöst, s mind az öt találat Bajzát Péter nevéhez fűződik. Keserű emlék, inkább elevenítsük fel a két egyaránt 3-1-re megnyert találkozót. Előbb ’96 májusában, majd 2000 augusztusában nyertünk ott ilyen arányban.

Augusztusban tehát meghódítottuk már a mediterrán magyar várost. Akkor Simek Péter, Kabát Péter és Szili Attila lőtte a góljainkat, Márton Gábor háromgólos Vasas vezetésnél szépített. Legutóbb 1-0-ra győztünk, és az a tavalyi feljutásunk szempontjából sorsfordító találkozó volt. Ez a szerdai tévés meccs is sok mindenről dönthet. Elsősorban az önbecsülésünkről. Mert anélkül esélyünk sem lesz, lehet, hogy újra kiharcoljuk a feljutást és megint rangadókat nézhessünk.

Pécsi munkás szerda vár ránk.

Vagy ahogy mondani szokták: dolgos hétköznap...