Pokolbeli víg napjaink

Nosztalgia-rangadó a másodosztályban. Ezt az unalomig ismételt mondatot Angyalföldnél alighanem csak Kispesten utálják jobban. Nem könnyű megbarátkozni a gondolattal, hogy a felejthetetlen sikerek, a múlt dicsősége után a másodosztályban csap össze a két ősi rivális. Volt már ilyen. A 2003-2004-es idényben a „pokolban randevúzott” a két csapat. Kispesten 5500 néző előtt 1-0-ra nyert a Honvéd, a visszavágó a Fáy utcában 1-1-es döntetlennel zárult. A mieink gólját 1-0-s vendégvezetésnél Weitner Ádám szerezte, két perccel a lefújás előtt. Soha többet ilyen élményt! Ezt gondolták a két korábbi nagy csapat háza táján. S a folytatásban voltak kiemelkedő pillanatok mindkét klub háza táján. A Honvéd bajnoki címet, kupát nyert. S mi is közel kerültünk (vagy legalábbis közel éreztük magunkhoz…) a hetedik aranyat. Ráadásul kupadöntőt is vívhattunk.

De hétfőn újra az NB II-es bajnokságban rendezik a Vasas-Honvéd meccset.

Ha azt írom, hogy mi már ezt megszoktuk, akkor becsapom saját magunkat. Nem szoktuk meg, és nem is akarjuk megszokni a „romantikus vidéki túrákat”, a falusi kisvárosi kocsmákat, ahol helyi atyafiak lesajnáló, gúnyos mosollyal fogadnak bennünket, mondván: na itt a nagy Vasas...És a bunkó focit sem akarjuk megszokni. Amit hétről hétre láthatunk és átélhetünk. Tóth Milán sokat mesélhetne erről, kész csoda, hogy nem törték még el a lábát. Egyszerű taktika ez: rúgd fel, terítsd le, tedd harcképtelenné. Aztán húzd az időt, fetrengj, a kapus kirúgásnál hívja fel a nagyfaterját, beszélgessen a szurkolókkal, vakargassa a tarkóját – hadd teljenek, múljanak a percek. Megölni a játékot – ez a jelszó.

Nem könnyű ezt nézni fordulóról fordulóra.

A Honvéd elleni meccs talán más lesz. Más fajta élmény. A presztízs majd parázs hangulatot teremt a nézőtéren és a pályán egyaránt. Dühös, elkeseredett, tanácstalan kispestiek érkeznek Angyalföldre. Mert ők még csak most szokják azt, amit mi kénytelen-kelletlen átélhetünk évek óta. A másodosztály olyan, mint egy alattomos vírus – nehezen szabadulunk tőle. A Honvéd háza táján megtapasztalhatják ezt. S ehhez mi hétfőn hozzásegíthetjük őket. Egy győzelemmel szép nagyot taszíthatunk rajtuk, hogy minél gyorsabban és mélyebbre zuhanjanak. Van miért visszavágnunk nekik. S ez még akkor is igaz, ha az örökmérleg nekünk kedvező: 69-szer nyertünk és 44 döntetlen mellett 64-szer kaptunk ki tőlük.

Csakhogy bajnoki meccsen öt éve győztünk ellenük utoljára!

Azóta kikaptunk tőlük 3-1-re, 2-1-re, 2-0-ra, és 1-0-ra. Egyik fájdalmasabb volt, mint a másik.

S valamennyi a kiesésünket jelentette!

Mert bizony a 2018. júniusi mérkőzés, a 3-1-es kispesti siker a búcsúnkat jelentette az első osztálytól. Nagyjából nyolcszáz angyalföldi jött el a régi Bozsik stadionból a könnyeit törölgetve, miközben a Honvéd-tábor gúnyos kiáltásai hallatszottak. A másik három zakó pedig, amelyet az előző szezonban szenvedtünk el, alaposan belejátszott abba, hogy újra osztályt váltottunk. Minden idők leggyengébb kispesti alakulata nyert ellenünk háromszor.

Aprócska káröröm: jöttek velünk az NB II-be.

Megszámlálhatatlan közös emlékünk van. Felejthetetlen mérkőzések a Fáy utcában, Kispesten, és a Népstadionban. Világklasszisok itt is, ott is, telt házas rangadók mindhárom helyszínen. A Fáy utcában épp egy Honvéd elleni meccsen jegyezték föl a nézőcsúcsot. A Népsport 28000 szurkolóról írt az 1969. május 14-én lejátszott találkozó után. Nagy kérdés, hogyan fért el ennyi ember a lelátón. A válasz roppant egyszerű: a salakpályán is drukkerek foglaltak helyet. Azt az összecsapást egyébként a Honvéd nyerte 2-1-re. De mi inkább arra a kilencven percre emlékezünk most, amikor Kabát Péter és Juhár Tamás góljaival 2-0-ra vertük őket 1999. augusztus 13-án. Komjáti András ezt a csapatot küldte pályára akkor: Végh – Mónos, Juhár, Tóth A, László – Szilveszter, Zováth, Galaschek, Aranyos – Sowunmi, Kabát. Remek hangulatú, nagy iramú, hangulatos meccs volt az. A pályán egy imádnivaló Vasassal, a lelátón pedig mámoros, lelkes, bizakodó szurkolókkal.

Erősek voltunk, és szerettük azokat a játékosokat.

A hetedikről álmodoztunk, és fogalmunk sem lehetett róla, milyen pokoli évek várnak ránk.

Most, egy Honvéd elleni siker nagy lökést és komoly önbizalmat adhat a csapatnak. S talán visszacsalogatja a lelátóra az elmúlt évek folyamatos kudarcai után kiábrándult, belefásult szurkolókat is. Nosztalgia-rangadó a másodosztályban – még leírni is rossz. Erősebb a keretünk, mint a Honvédé, ez nem is kérdés. De a játék, a tudatos, megkomponált játék csak időnként felfedezhető. Bizakodásra adhat okot, ha olyan kilátástalan, már-már nézhetetlen, tanácstalan futballal is sikerül győznünk, mint legutóbb Tiszakécskén. Ez jelezheti egy csapat erejét.

Hétfő este az ország nyilvánossága előtt itt a lehetőség megmutatni, hogy ez a Vasas tud, igenis tud futballozni…!