A megbízható mesterember

Olykor Téged látlak, Zoli, amikor Baráth Botond keményen odavág az ellenfélnek, s amikor sallangmentes megoldást választ hátul, a kapunk előtt, miközben ég a ház. Te is ilyen voltál. De ez az írás most nem arról a Baráth Botondról szól, akinek a Vasas fanatikusai látva csupaszív, megalkuvást nem ismerő játékát, még azt is megbocsátották, hogy felmászott a Kispest-táborhoz, s mint valami Che Guevara beszédet intézett a tőlünk vereséget szenvedett Honvédosokhoz. A drukker már csak olyan, hogy szereti, ha a csapata mezét viselő labdarúgó valóban szívét-lelkét beleadja és mindent megtesz a sikerért. A mi esetünkben: mindent megtesz a feljutásért. Abban egészen biztosak vagyunk, hogy a vágyott osztályváltás nem Baráth Botondon múlt.

De most hagyjuk az elkeserítő jelent, a megint a másodosztály mocsarába ragadt csapatot, sétáljunk vissza az időben a kilencvenes évekig, amikor igazi Vasasos gyerekek alkották imádott csapatunkat. Azt a gárdát, amelyre talán húsz percig, ha haragudtunk – lehetett az félóra is... – amikor például a Gázszer nevű fantomcsapat 1997 novemberében egy nyikorgó, vacogtató, koratéli napon 6–2-re nyert ellenünk a Fáy utcában. Ilyen is volt...

Mégis rajongásig szerettük azt a Gellei Imre, vagy Komjáti Bandi által irányított garnitúrát. Telis-tele sajátnevelésű játékosokkal. Büszkék voltunk Sáfár Szabira, Juhár Tomira, Szilveszter Ferire, Galaschek Petire, Herczeg Csabira, Koltai Tomira, Maczó Mikire, Pál Zolira, és persze Rád is, Zolikám.

A mi fiaink!

A vörös salakos nemzedék. Ezt mondogattuk, és hittünk benne, hogy „az angyalföldi vér” csodákra lesz képes. Hogy ledobjuk magunkról a korábban már többször is ránk aggatott” lúzercsapat” jelzőt. Pedig akkor még el sem tudtuk képzelni, hogy másodosztályúak leszünk. 1989 nyarán, a szegedi osztályozón a fülünkbe súgta a sors, hogy több kellene tőletek, Vasasos-legények, több kellene a klub vezetőitől, talán több pénz, nagyobb szakmai tudás, mert ennek NB II lesz a vége. Akkor megúsztuk, és te, Zoli, ezt szinte már testközelből figyelted, hiszen ifjonti fejjel tagja lehettél annak a keretnek, amelyet Mészöly Kálmán dirigált a kispadról. Abban a szezonban debütáltál, akkor vált valóra az álmod, hiszen mindig is arra készültél, hogy a nagy Vasasban futballozz. De hogyan is mondtad ezt négy évvel ezelőtt: „Tulajdonképpen édesapám nyomdokaiba léptem, aki a csapat szurkolója volt, előtte pedig ő maga is játszott a Vasas utánpótlásában. Ő egyébként tanár volt, és elvitt az egyik iskolai nyári táborba, ott ismerkedtem meg a sportággal. Érdekes, mert abban a táborban Páling Zsolt, a Fradi későbbi játékosa is részt vett. Utána kilenc évesen jelentkeztem először a Fáy utcában edzésre. Mi Budán laktunk, az Ugocsa utcában, de szerencsére a négyes busz háztól házig vitt...”

A hátsó vörös salak.

A szent pálya, a mi „akadémiánk” amelyen magam is évekig trappoltam, nyeltem a port, és néhány pillanatra Izsó Ignácnak képzeltem magam. De Te megtetted, amiért küzdöttél nap mint nap: legendás angyalföldi védők nyomdokaiba léphettél, Kárpáti Béla, Mészöly Kálmán, Berendy Pál, Fábián Tibor, Vidáts Csaba, Lakinger Lajos, Komjáti Bandi után lettél, lehettél meghatározó tagja a piros-kék csapat hátsó alakzatának.

S lettél ugyanúgy válogatott labdarúgó.

Amikor 1997. szeptemberében a Csank János irányította nemzeti csapat a Legia Stadion gyepszőnyegére kocogott Varsóban, a kezdő tizenegy tagja voltál. Urbán Flóri és Sebők Vili társaságában próbáltad megszűrni, megállítani a lengyel rohamokat, olyan vehemensen, és csupa tűzzel, amely mindig is jellemző volt Rád, hogy a találkozó 25. percében sárga lapot kaptál. Elöl Torma Gábor és Kovács Zoltán rohamozott. Mindhiába, a házigazdák 1–0-ra nyertek. Te viszont, Geress Zoltán életre szóló emléket és élményt kaphattál. S talán valami hasonlót élhettél volna át, ha 1998 tavaszán, a zsúfolt Fáy utcai stadionban tizen18 ezer néző előtt egy icurka-picurka bepattanós, becsorgó, lecsorgó góllal verjük az Újpestet. Óriási lépés lett volna az a bajnoki cím felé. A hőn áhított hetedik felé. De tudjuk pontosan, hogy 0–0 lett a vége, hiába lőtt Váczi Zoli négy szabadrúgást is a lilák tizenhatosáról, hiába vette célba a vendégkaput Hámori Feri, hiába voltunk jobbak – a bajnoki cím végül a IV. kerületbe került.

Vajon eszedbe jut-e olykor ez a meccs? A kilencvens évek nagy lehetősége?

A Vasas-lét sokadik elszalasztott lehetősége.

Szerettünk benneteket, ha vert a Gázszer, ha megdöbbentő módon fölényesen nyert a Fáy utcában a Nagykanizsa, akkor is. S még inkább rajongtunk értetek, amikor rangadókat nyertetek a zöldek, a lilák, és a kispestiek ellen. Volt benne részünk bőven. Büszke Vasas-drukkerek voltunk ott a lelátón, vagy bárhol a városban – bárhol a világban. Talán ez hiányzik legjobban a sikerek mellett: hogy igazán büszkék lehessünk a Vasasra. A csapatra, amely életünk fontos, meghatározó része, s amely rosszabb, és többször csal meg, mint egy csalfa feleség. Ezért is van, hogy kívülről fújjuk a régmúlt idők Vasasos összeállításait, az 1966-os, az 1977-es csapat névsorát, s persze a tiéteket: Sáfár, Mónos, Juhár, Geress...

Hihetetlen, hogy már 54 esztendős lettél.

Hogy az évek, mint valami gyorsított felvételen, úgy rohannak, hogy nem is akarjuk követni őket. Lélekben legalábbis. Nekünk Te Zoli, a mai napig megbízható mesterember vagy, a Vasas-védelem oszlopos tagja, aki bárkivel odaállt vállvetve harcolni, aki ha kellett felnézett és jobb belső csűddel támadást indított. S persze olykor előremerészkedett, hogy fejjel vagy lábbal veszélyeztessen. A Te pályafutásod is afféle „befejezetlen szimfónia”, a súlyos térdsérülés túl korán vetett véget a nagy utazásnak, pedig még a Bayer München orvosa is megpróbált meggyógyítani, nem sok eredménnyel. Rólad viszont elmondható, hogy igazából soha nem szakadtál el a klubtól. Amikor Tuboly Fricivel és Pál Zolival megszereztétek a focisulitokat, még csak ismerkedtetek az utánpótlás-neveléssel és az edzősködéssel. Azóta már rangot és tiszteletet vívtatok ki, és megannyi ügyes gyereket irányítottatok át a Kubala Akadémiához.

A Vasashoz, a mi szeretett klubunkhoz. A Te szeretett klubodhoz Zolikám. S mi szurkolók, a születésnapod alkalmából csak annyit üzenhetünk: köszönünk mindent!

S légy büszke arra a bronzéremre, amelyet piros-kék dresszben szereztél – ma már tudjuk, hogy milyen gyönyörű is az a fém.

S ma már csak vágyakozva, az álmainkban gondolhatunk rá.