Aranyoskám

Ötven fölött mintha húzná, cibálná maga felé az embert az a hatvanas szám. A teremtő talán felgyorsítja ilyenkor életünk filmjét, vagy az is lehet, hogy mi szeretnénk még többet, s egyre többet kiharapni az élet tortájából, magunkban cipelve a fiatalság utáni vágyat. Valahogy így lehetsz ezzel Te is, Imikém, ezen a borongós, tavaszias hangulatú csütörtökön. Elfújhatod azt az ötvennyolc szál gyertyát és arra gondolhatsz közben, ez még nem is olyan vészes – még van két évem a rémisztő 60-ig. Az idős kor előszobájáig.

Ne foglalkozz vele, már csak azért sem, mert rajtad mintha nem fogna az idő. Ha olykor látlak a Fáy utcában, mindig megdöbbenek, hogy szinte semmit sem változtál. Nincs egy deka súlyfelesleg rajtad, ha megkérnének talán lendületből körbefutnád a Balatont, s ha a Vasas aktuális edzője beállítana oda a bal oldalra, hogy le s föl robotolj, gondolkodás nélkül megtennéd. Elkéne néhány Aranyos Imi a jelenkor angyalföldi csapatába.

Elkelne a kifogyhatatlan munkabírásod, a lendületed, a labdabiztonságod, és mindenekelőtt a klubszereteted. Játszottál Te a BVSC-ben, a Fradiban, a Honvédban, de a Fáy utcában leltél igazi otthonra. Ez nem is vitás. 140 meccs piros-kék dresszben, s ezalatt nyolc gól. És az egyik találatod bizony történelmi jelentőségű volt. Nekünk, szurkolóknak legalábbis. Részese lehettél a Vasas modernkori történelme talán legnagyobb győzelmének.

Hiszed vagy sem Imikém, rengeteg drukker élete meghatározó élményeként emlegeti azt az 1997. július 19-én, a Fáy utcai stadionban lejátszott Werder Bremen elleni meccset, azt az Intertotó-kupa összecsapást, amelyet 2–0-ra megnyertünk. Szenzációs siker volt az!

Egy klasszisokkal tűzdelt, német csapatot legyőzni tétmeccsen komoly fegyverténynek számított. Még nemzetközi szinten is. Abban a Brémában olyan futballisták szerepeltek, mint Andreas Herzog, Torsten Frings, Hany Ramzy, Jens Todt és Bruno Labadia. Vertük őket Imikém, de még hogy. Angyalföld népe, az a négyezer szurkoló ott, a szélfútta lelátón nem hitt a szemének. Mert a Gellei Imre által irányított és feltüzelt csapatunk fantasztikus iramot diktált. Érdemes leírni az összeállítást, mert gyaníthatóan még egy ideig eltarthat, amíg hasonló élményben lehet részünk: Gróf – Herczeg, Geress, Juhár, Aranyos – Szilveszter, Váczi, Galaschek, Maczó – Hámori, Pál.

Az első félidő vége felé Váczi Zoli szerzett vezetést, majd Te, Imikém a kétségbeesetten kitámadó németek mögé kerülve már túl a rendes játékidőn vetted be Oliver Reck hálóját. A sors igazságtalansága, vagy inkább a Vasas-lét velejárója, hogy a bravúros, emlékezetes siker ellenére sem jutottunk tovább, mert egy török csapat „diplomáciailag” megelőzött bennünket...

Csaknem 30 éve ennek is.

Sok minden megmaradt bennünk veled kapcsolatban, Imikém. A pörgő, gyors beszéded, a még pörgősebb játékod és az a tény, hogy pályafutásod befejezte után is rendszeresen feltűntél ilyen-olyan pozícióban, vagy csak egyszerű szurkolóként a Fáy utcában. Idetartoztál – s idetartozol míg világ a világ. S akkor sem haragudtunk Rád, amikor látszólag miattad buktunk el három bajnoki pontot egy, a III. Kerület ellen 6–0-ra megnyert és szenzációs játékot hozó találkozó végén. Az az elátkozott spanyolországi túra, ahol Téged kiállítottak, a klub utólag megbüntetett háromszázezer forintra...

Ez is csak velünk – a Vasassal történhetett meg.

Mint ahogy az is a piros-kék futballtörténelem abszurduma, hogy a klubhoz ezer szállal kötődő Aranyos Imi piros-kékben csak váci címerrel lett bajnok. Angyalföldön arany helyett bronzzal kellett beérned, de azt gondolom, hogy erre is büszke lehetsz. Miként Váczi Zoli barátságára is, akivel ahogy fogalmaztál: „valahogy egymásra találtunk, egy szobában voltunk az edzőtáborban, s az edzők nem mertek benyitni a szobánkba, mert akkora volt a cigarettafüst. A pályán is jól megértettük egymást...”

Kispesten Zidane-nak becéztek, nekünk megmaradsz Aranyoskámnak. Megmaradsz a Vasas család tagjának, s így lesz ez akkor is, ha 60 fölött már a 70-es szám húz, cibál magához.

Boldog születésnapot, Aranyos Imi!